Villasor Egerben I.

Városi sétánkat június 26-án a Kossuth Lajos utcai Buttler-házban kezdtük. A 2010-ben felújított épület ugyan nem tartozott kimondottan a sétához, de itt van kiállítva a múlt században élt egri orvos polgári szalon-berendezése, melyet örökösök hiányában a városra hagyott.

Faragott szekrény

Dr. Ettre István a dunántúli Szentgotthárdon született. A múlt század közepén jött az egri Dohánygyárba üzemi orvosnak. Ettől kezdve itt, illetve később a kórházban dolgozott. Feleségével együtt a Deák Ferenc utca egyik villájában laktak, s ennek berendezését, felszerelési tárgyait hagyományozták a városra azzal a kikötéssel, hogy nem lehet raktárban tartani, hanem a nagyközönség számára is láthatóvá kell tenni. Így került először a berendezés a Megyeháza udvarán lévő börtönépületbe, majd a Buttler-ház felújítása után az épület egyik földszinti helyiségében került kiállításra. A bútorok a múlt század elején készültek, a szalongarnitúra stílusa historizáló (ez annyit jelent, hogy nem 20. sz-i stílus, de akkor készült). A múlt század elején Budapesten nagyon sok olyan kiállítást rendeztek, ahol bútorok, egyéb felszerelési tárgyak voltak, amelyeket meg lehetett rendelni, vásárolni. Ilyen úton került ez a bútorzat is Egerbe.

Dolgozóasztal

A szalongarnitúra része volt még egy kártyaasztal is, de az most a várban megnyílt Márai kiállításon látható. Mellette a házaspár nagyon sok kártyacsatát vívott a meghívott kártyapartnerekkel. A férj halála után ezt a hagyományt a felesége továbbfolytatta. A dolgozóasztal melletti – nagymamai örökségből származó – állólámpán még ma is láthatjuk az egyik kártyacsomagot, amivel ezek a csaták zajlottak. Itt érdemes elgondolkodni egy kicsit. Régen az emberek eljártak egymáshoz, s az éppen esedékes(szabadidős vagy idénymunkás) tevékenység mellett beszélgettek, megismerték egymást, családi és egyéb társas kapcsolatokat ápoltak. A mai világban ez már megszűnt. Mindenki rohan, végzi a dolgát, egymásra személyesen nincs is idő. A kapcsolattartást formája marad az internet, meg az SMS. Pedig ez kevés! Szerintem!

Térjünk vissza a szalonba. A falakon látható festmények mind a 20. sz. elején alkotott művészektől származnak. Berkes András, Cserna Károly, Iványi-Grünwald Béla és Pfann Emily alkotásaiból láthatunk néhányat.

Szalonrészlet képekkel

A házaspár nemcsak a bútorokkal keresték és ápolták a hagyományokat. Számtalan régi tárgyat vettek magukhoz, ezek között gyűjtötték a bélapátfalvi keménycserép edényeket, tálalóeszközöket. A keménycserépről már egy korábbi bejegyzésemben is ejtettem szót, ahol a polgárosodó Egerről volt szó. A gyűjtemény darabjai szintén ezen a kiállításon láthatóak, s majdnem másfél falat foglalnak el a polgári szalongarnitúrával szemközt.

Bélapátfalvi keménycserép

Megint nem tudom egy bejegyzésbe tenni a látottakat, mert már magáról a berendezésről is hosszan írok, s akkor a tényleges villasort még meg sem említettem. Szerintem azok is megérdemelnek egy hosszabb bemutatást, mert tényleg szemet gyönyörködtető látványt nyújtanak, ha jelen állapotában nem is mindegyik.

Az Úton a vár felé bejegyzésemben már írtam a Kossuth Lajos utcáról, ami a 18-19. században a város legelőkelőbb utcája volt. Itt laktak a prépostok, kanonokok és egyéb méltóságok. Ez volt a környék legalacsonyabban fekvő területe (ma is az), a mostani szinttől még 180 cm-rel alacsonyabban volt. Ezen az úton zajlott a vár felé közlekedés nagy része, amely Hatvan felől a városba érkezett. Szintén egy korábbi bejegyzésemben már említettem, hogy a várost fallal vették körül, s a falaknál kapukat helyzetek el. Az egyik ilyen kapu – a Hatvani kapu – a mostani Bazilika déli oldalának közelében állt. Ennek a nevét őrzi az itt elterülő városrész – Hatvani hóstya.

Másik ilyen jelentősebb utca a mai Széchenyi utca volt. Ezen a Felvidék felé lehetett elindulni.

Folytatás következik…

Kisváros a felhők fölött… II.

Kövessük akkor nyomon tovább egy polgárosodó város tevékenységét.

Elsétáltunk a szőlőtermesztés eszközei mellett, s mindjárt a Bazilika méretarányos modellje mellett találjuk magunkat.

Bazilika makettje

A fertálymestereket meg is örökítették, eleinte csak felsorolásszerűen. Itt 1848-tól találhatunk rá adatokat. 1870-től már csoportképek készítésével is megemlékeztek a negyedek fertálymestereiről. Ez után betiltás várt az intézményre, de én úgy hallottam, hogy a városban Aradon és Nagyváradon azért titokban 1949-ig működött a testület.

Fertálymesteri köpeny és bot

Fertálymesteri láda

Következő viszonylag nagy témakör a fertálymesterség bemutatása. A fertálymesterség É- és Nyugat-magyarországi szabad királyi és mezővárosokban alakult ki, ahol a betelepülő lakosság nagy részét németek alkották. Egerben is a török hódoltság után jött létre ez az intézmény. Városi tisztviselők csak kevesen voltak, így ezen tisztségek viselőihez lehetett fordulni az ügyes-bajos kérésekkel. Régen tényleges funkciókat is elláttak – többek között a tűzoltás megszervezése – erre azért volt szükség, mert itt a városban igen gyakran pusztított a vörös kakas a viszonylag szoros beépítettség miatt. Számtalanszor kellett az épületeket újjáépíteni a tűzkárok miatt. Ilyen és ehhez hasonló feladatok ellátására ma már a képviselőtestület és egyéb intézmények megléte mellett kevésbé van szükség. A rendszerváltás után a Lokálpatrióta Egylet  hagyományőrzésének keretében élesztették újra a városban a fertálymesterség intézményét 1996-ban. A városban 15 fertálymester van 1 éves időtartamra választva. A választás az un.: „suttogó”-n zajlik, ahol a kiérdemesült fertálymesterek egy pohár bor (lehet több is) mellett megvitatják, ki lenne érdemes e nemes tisztségre. A fertálymesterség jelképei a „százráncú köpeny” és a fertálymesteri bot. Mindkettőt láthatjuk a kiállításon is. Érdekesség a fertálymesteri bottal kapcsolatban, hogy a kiállítás rendezője egy miskolci régiségvásáron bukkant rá, ahonnan a város polgárainak hathatós segítségével megvásárolta a felnémeti városrész eredeti fertálymesteri botját. A bot nyakát szalagok díszítik. melyeket a korábbi fertálymesterek tesznek rá. tisztük letétele után.

Bélapátfalvi cserép

Parádi üveg

Továbblépünk s mindjárt üveg és kerámia tárgyak között találjuk magunkat, amelyek nélkülözhetetlenek voltak egy polgári otthonból. A város közelében nem is volt nehéz beszerezni ezeket, hiszen a Parádi Üveggyár adta a szebbnél szebb üvegtermékeket. Kerámiáért is csak Bélapátfalváig kellett menni, ott pedig ilyen anyagból készült tálakat, korsókat s egyebeket állítottak elő. Sajnos mindkettő már múlt idő.

Következő megállónk egy polgári szalon mellett lesz, ahol megfigyelhetjük milyen berendezési tárgyak jellemezték a kor polgári lakóházait. Így az itt látható tárgyak együtt egy szalonban sem voltak láthatók, csak hasonlók alkothatták egy ilyen helyiség berendezését.

Ennek a szintnek a végén láthatjuk a város egyik régen meglévő társulásának emlékeit. Elismeréseket, kitüntetéseket, emléklapokat a különböző versenyeken való részvételről, valamint emlékeket a vendégszereplésekről. Ez pedig az 1882-ben – 130 évvel ezelőtt – megalakult Egri Dalkör, ami a mai Agria Vegyeskar elődje volt. Mai napig fenn tudtak maradni, s továbbra is várják szerdánként az éneklés iránt érdeklődőket a Bartakovics Béla Művelődési Központban.

Egy emelettel lejjebb folytatódik a kiállítás. Először megint emlékezhetünk egy hajdan nagyon is jól működő cégre az Egri Dohánygyárra. A cigarettákon kívül itt szivart is gyártottak, a speciálisan itt kialakított szivarsodró asztalokból talán kettő, ha maradt a városban, az egyik a Dohánygyár történetét bemutató kiállításon nézhető meg az Agria Pláza emeletén, a másik pedig itt. De ezt nem tudom biztosan, mert nem kérdeztem rá, így lehet onnan hozták le az ott tároltat ideiglenesen. Aztán a rendszerváltás után ezt az üzemet is elérte a külföldi tulajdonba kerülés. Egy ideig még virágzóan működött, a városnak is sok haszna volt belőle. Aztán miért, miért nem, de úgy döntöttek, hogy megszüntetik a cigarettagyártást Magyarországon (sok más mellett ezt is), s keletebbre teszik át a működési területüket. Ebből is talán egy ilyen üzem maradt meg az országban.

Fürdőruha a XX. sz.elején

Eger azonban fürdőváros is volt, ebbe az életbe tekinthetünk bele a következő részben, ahol mindjárt egy múlt század eleji női fürdőruhával kezdjük. Az 1920-as évek környékén még külön női és külön férfi fürdők voltak, de itt egy kicsit más is volt a helyzet, mert az un. „melegvíz”-nél, ahová mosni jártak az asszonyok, bizony fürödtek is mégpedig nemi megkülönböztetés nélkül. A fiatalság meg már akkor is „huncut” volt, s megtalálta a módját a másik meglesésének, a köztiszteletben álló polgárok nem kis felháborodására.

Egri tok, amit a kendő alatt
hordtak az egri asszonyok

Meg kell még említenünk a hóstyákat. A kiállításon egy rész a hóstyai emberek életével is foglalkozik. Jó volt megpillantani egy olyan varrógépet, amilyen nagymamámnak is volt, s én is azon tanultam meg varrni. Mindjárt számtalan emlék ugrott fel a feledés homályából. Visszaemlékezhettem az egri asszonyok jellegzetes viseletére s emlékembe idézhettem a fejkendő alá illeszthető tok készítését is, ami formát adott a kendőnek. Nagymamám is gyakran varrt, lehet onnan vettem, hogy saját magam is sok ruhát elkészítettem magamnak s a családnak is.

Régi mozi előtere

Ezzel szemben a kiállításon a régi mozi előterét láthattuk kinagyítva fényképen, belekukkanthattunk egy régi filmbe is, amely egy egri polgár családjának életét követi nyomon. Fotót is készíttethetünk magunkról korabeli kellékeket magunk mellé téve egy karosszékben ülve.






Most már végére értünk a kiállításnak, a kijárat előtt még megnézhetünk egy régi kerékpárt. Ezzel most megint eszembe jut egy régi emlék. Evionnaz-ba látogattunk el a Labirintusba. Ott sokféle régi kerékpár volt kiállítva, amit ki lehetett próbálni. Volt ott egy furfangos kerékpár, amire felültünk a barátnémmal úgy, hogy egymásnak háttal voltunk, veszettül tekertünk, s mégis csak egyfelé haladtunk mindenki nagy derültségére.

Vissza tehát egy kicsit komolyabb vizekre, érdemes megnézni a kiállítást, s azt mondom, nemcsak egrieknek, bár nekik mond többet. Azonban másoknak is érdekes lehet, hiszen gyermekkorunk, illetve szüleink, nagyszüleink korából ismerhetünk meg tárgyakat, tevékenységeket.

Kisváros a felhők fölött... I.

Eger a polgárosodás útján a 18-20. sz-ban

A Dobó-bástyában a Vármúzeum szervezésében kiállítás nyílt a város polgári fejlődéséről. Az EVBK által hirdetett program szerint a tagokat a bemutató összeállítója dr. Bujdosné dr. Pap Györgyi vezeti körbe, s az ismertetés mellett még számos dolgot megtudhatnak a résztvevők a háttérmunkálatokról.

Meghívó

Már a kiállítás mottója is érdekes. Apor Elemér (dr. Kapor Elemér) egri költő versidézete azt hozza elénk, hogy Eger más mint a többi város. Természetes hogy más, hiszen nincs két egyforma belőlük. Fejlődésére rányomta bélyegét, hogy egyházi város volt, ez azért nem volt rossz kulturális és iskolázottsági szempontból, mert püspökeinknek nagyon sokat köszönhetünk, de az ipar és közlekedés szempontjából talán egy kicsit hátrány. Azt azért még hozzá kell tenni, hogy a város fekvése sem igazán kedvez a közlekedésnek, mivel völgyben fekszik. Így aztán a fő közlekedési utak mind közútban, mind vasútban elkerülték települést, pl. az M3-as autópálya városi bekötő útja a mai napig nem épült meg. Pedig akár a vasúti, akár a közúti fővonalakat lehetett volna közelebb hozni, de a költségtakarékosság nem ebbe az irányba mutatott. Már megint elkezdtem mesélni, s mindezt egyetlen mondat kapcsán. Száz szónak is egy a vége, Eger valóban olyan, hogy ez az idézet akár igaz is lehetne.

A város fejlődésének kezdete a polgárosodás kialakulása  a török uralom alóli felszabadulás utánra tehető. A harcok után újranépesedik a város. Polgárait a helyieken kívül az itt maradt új keresztény török családok, más országokból ideköltözött osztrák, német, lengyel építőmesterek, kézművesek, vagy ahogy az előzők bejegyzésemben említett rácok alkották.

Céhkancsó

A városban az azonos mesterséget folytató kézműveseket céhekbe tömörítették. A céhek pedig szabályzatot alkottak, melyben lefektették, hogyan lehet inas valaki, abból hogyan válhat mester, milyen képzéseket kell teljesíteni, hogyan kell dolgozni stb. Gyakran a cégek megkövetelték, hogy más vidékek, országok mestereihez is el kell menni tanulni. Ezt a vándorkönyvvel kellett dokumentálni. Jónak tartom ezt a gyakorlatot – ma is szerencsésnek tartanám – így szélesedett látókörük, s bővült az ismeretanyaguk is. A mestereknél ajánlólevelet is kaptak – ha jól dolgoztak – amivel természetesen máshol is kaphattak munkát. Itt működött szabó, csizmadia, kalapos, bodnár, ács-kőműves-kőfaragó, tímár, szűcs, cipész céh. Megtalálható volt még üveges, sőt puskaműves céh is. A  céhek legfontosabb tárgyai a céhlevél, pecsét, jegyzőkönyv, céhláda, céhkancsó. A kiállítás első részében ezekből láthatunk néhány tárgyat.

Bodnár céhláda

A céhláda felett látható Eger város címere, benne a Fenessy püspökre emlékeztető unikornis. Az ő idejében a város (1686-89) a szabad királyi város rangjára emelkedett, ami hatalmas fejlődést hozott a település életébe elsősorban a lakosság számának növekedésével, a gazdasági élet fellendülésével. Ez az állapot azonban nem tartott sokáig, a város visszakerült egyházi fennhatóság alá. 

Lyukas hordó

A bodnároknak is van itt egy érdekes munkája. Lyukas hordó – kívülről hordó, de közepén lyukas – mégis van benne bor!

A kiállításon továbbhaladva egy fazekas remeket figyelhetünk meg. Ilyen nagy cserépbödönt tudtak akkor egyben kiégetni a mesterek.

A hordó mögötti részen láthatjuk a darázskövet ami nélkül nem jöhetett volna létre a vár, majd köré a város. A környék ugyanis teljesen ingoványos égerláp volt, csak a völgynek ezen a részén adta a szilárd alapot ez a kőzet ahhoz, hogy egy várat biztonságosan elbírjon. A környező vidék a mai napig szenved attól, hogy a környék jó része agyagos szerkezetű. Ez pedig kevésbé bírja el a ráépített házakat, s a csapadék függvényében dagad vagy szárad össze, csúszik, s ennek megfelelően mozognak a fölötte lévő házak is. A Gárdonyi-ház is ilyentől szenved, mert a mozgás következtében repedések jelennek meg a falakon. Már megint elkalandoztam, de ilyen hátulütője is van a nem sík vidéki építkezésnek. Azért a kiállításon ezt a természetes környezetet kihasználva itt mutatják be a szőlőtermesztéshez kapcsolódó eszközöket. Erről itt most nem beszélek bővebben, mert egyszer később ezt is el fogom mesélni. Saját tapasztalat is van, meg tanultam is egy keveset. Na ott aztán majd megered a nyelvem, csak olvasni győzzétek(nem mintha nem szaladna meg olykor-olykor).

Folytatás következik...

Vitkovics-ház

Vitkovics ház

Vitkovics Mihály

Egy egri születésű költő egri vonatkozású emléke. Van a városban egy ház, aminek a neve Vitkovics-ház. Azt mindig tudtam róla, hogy költő volt, de többet nem. A városban folyamatosan láttam az invitáló plakátokat, hogy megnyílt a Vitkovics emlékszoba a házban. Többször is gondoltam rá, elmegyek és megnézem. Aztán a múlt héten az egri séta éppen oda vitt minket.

Emlékszoba

Vitkovics Mihály ugyan Egerben született, de szerb volt. Verseit azonban ennek ellenére magyar nyelven írta, majd ebből lett lefordítva szerbre.

Művei

Hogyan kerültek a szerbek(rácok) Magyarországra? Ez a népcsoport a tatárjárást követően több hullámban érkezett hozzánk. Legjobban a török támadások lendítették fel a szerbek áttelepülési kedvét. Így aztán eljutottak Egerbe is. A rác elnevezés (Egerben Rác kapu, Rác Hóstya) egy összefoglaló név. Eredetileg egy szerb város (Ras) nevéből ered, a későbbiekben a törökök elől menekülő szerbeket nevezték rácoknak, de ide tartoznak a szintén törökök elől menekülő más ortodox vallású görögök és bunyevácok is. Az országban több település neve is őrzi a betelepülők származását, pl. Ráckeve, Rácalmás, stb. A városban a Rác kapu környéki utcákba költöztek be. Az utcák nevei a mai napig is őrzik ezt: Görög, Mária, Vitkovics utca.

A költő arcképe

A városban betelepült rácok sokáig a mai Rác(ortodox) templom helyén álló Szt. Miklós templomot használták. Hosszú időn keresztül kérvényezték, hogy a romos állapotú épület helyett egy saját görögkeleti templomot építhessenek. Erre végül II. József 1690-ben engedélyt adott. Ennek a helyi katolikus papi méltóságok nemigen örültek, mert túl díszesnek tartották a görögkeleti templom berendezését, díszítését, s féltek, hogy a katolikus templomok talán alul maradnak. A költő édesapja ebben a templomban lett pópa, s a templom melletti plébánián (ma Vitkovics ház) lakott, itt született a költő is. Vitkovics Mihály életrajzi adataival itt nem fárasztok senkit, aki kíváncsi itt utána nézhet. 

Emlékszoba tablókkal

Az emlékszobában elhelyezett tablókon is végigkövethető életútja, sőt néhány versét és egyéb műveit is lehet olvasni. Mondhatni akár felérnek egy rendhagyó irodalomórával is, hiszen itt mindazon irodalmi műfaj meghatározását fellelhetjük, amiben a költő is érdekelt volt. Ez pedig akadt szép számmal. Munkái a klasszikus rímes versekkel kezdődtek, de utána volt időmértékessel folytatódtak, majd sorba következtek az epigrammák, episztolák, ódák stb. A prózai műveket sem hanyagolta, több mint 70 állatmesét írt, amelyek igen rövidek, tanulságlevonás nélkül. Ezt mindig az olvasóra bízta. Meséjére fogadjátok ezt a példát:

A tücsök

A fű szálain lengetvén magát a tücsök, látja, mint hempelygetik a fekete golyókat téli takarmányul a bogárkák s megszólítja őket: Ugyan nem undorodtok-e azzal a büdös jószággal annyit bajlakodni?

Ami most büdös, télen szagos lesz mondták a bogarak.

Prózai műfajok melyekben még alkotott ezen kívül a levélregény, az útleírás utiköny és értekező próza műfajában is. Úgy mondják a 19. sz. elején mindegyik irodalmi műfajjal próbálkozott, ami ismert volt.

Jelentős volt irodalomszervezői tevékenysége. Először saját házában, majd élettársa Popovics Teodóra szalonjában megfordultak a kor irodalmi személyiségei. Helyet biztosított a költőtársaknak, hogy bemutathassák műveiket, s megvitathassák az időszerű irodalmi kérdéseket. Budapesti szalonjában néhány nagy magyar is megfordult (Széchenyi, Deák). Pártolta Kazinczy nyelvújító tevékenységét, s teret biztosított a szerb irodalmi alkotásoknak.

Korábban ez az épület adott otthont a Kepes György hagyatékának is. Ő a XX. sz. festőművésze, fotográfusa, írója volt. Egerhez csupán annyi a köze hogy a Heves megyei Selypen született, s Heves megyének pedig Eger a megyeszékhelye. Újraértelmezte a technika, a természet és a képzőművészet kapcsolatát. Róla itt nem írok többet, majd akkor, ha eljutottam a Széchenyi utcai Kepes Központ épületébe.

Barlanglakások Egerszalókon, skanzen

Említettem talán tavaly, hogy Egerszalókon jártunk, ahol az unokahúgom rendezett egy családi összejövetelt a pincéjük előtt. 5 unokatesó jött össze – a 6. éppen nyaralni volt – ki családostul, ki egyedül, hogy egy jó kis bográcsos mellett elbeszélgessünk, s  jó borral öblítsük le a finom harapnivalót. Az unokahúgom fia karikásostor bemutatót tartott nekünk - a szomszédok legnagyobb örömére. Ott ültünk a Sáfrány úton a pince előtt, amikor valakinek az eszébe jutott, hogy nézzük meg az innen nem messze található barlanglakásokat. Fel is pattant szinte mindenki, fiúk kíséretében el is sétáltunk odáig. Előzőleg meg volt mondva melyik úton és miért is ott kell menni. Nem telt bele sok idő már ott is voltunk. Az elején a fenti kép szerinti "barlangot" láttuk. Aztán ahogy mentünk tovább már felújított "lakásokat" is megnézhettünk.

Én már korábban is jártam barlanglakásoknál a Mész-hegyen. Akkor már említettem, hogy a Tarna völgyétől Miskolcig elérő Bükkalja területét borító tufakő jól faragható, s természetes állapotában jó vízzáró is. Ezen tulajdonságai szinte kínálták a lehetőséget az üregek kialakítására. A Bükkaljai Kő Út végigvezet minket ezeken is, más egyéb felszíni érdekességek mellett. Ezen a területen 18 település mondhat magáénak ilyen és ehhez hasonló barlanglakásokat. A felhasználási területük igen széles skálán mozgott, hiszen volt, amiben terményeket tároltak, volt olyan ahol állatokat tartottak, s abból is akadt jónéhány ahol a szegényebb emberek húzták meg magukat. Az első ilyen lakások kialakulását a 19. sz. elejére tették, s egészen az 1960-as évekig lakták is azokat. Az 1980-as évekre aztán lakatlanná vált jó részük. Néhányat azonban a mai napig használnak kamrának, fatárolónak, nyári konyhának. Az utóbbi, akinek ott van helyben, annak olcsó, és környezetbarát megoldás a szagelszívó helyett.

Az emberek azért jól tudták, hogyan tehették kényelmesebbé életterüket, főként, ha a "lakásuk" az erdőben volt. Úgy gondolom ez a „kényelem” a jelenkor városi embere nagy többségének igencsak kényelmetlen lenne. Itt az „ágyat” a fal melletti padka szolgáltatta, amit szalmával, szénával, esetleg avarral tehettek „kényelmesebbé”. A „konyhájukban” sem kaphattak valószínűleg CO vagy füstmérgezést, hiszen szinte a szabad levegőn voltak, s a „tűzhely” füstelvezetését kéménycső hiányában megoldották falba vájt csatornával.

Az egyes módosabb „lakások” berendezése – szerintem leginkább azoké, amelyek valamilyen település szélén voltak – nem sokban különbözött a vidéki rendes házaktól.  Véleményem szerint talán ebből volt a kevesebb. Ahogy a két képen is látjuk, ezek nem sokban különböznek egy skanzenben megszokottól. Hogy ez mennyiben fedte a valóságot nem tudom, nem volt ott kitől megkérdeznem, mert már senki tudor nem volt ott, mivel záróra után érkeztünk. Még utána fogok járni, de most ezt már beírtam, mert nekem tavaly is tetszett, de azért idáig váratott magára.

Ma az egerszalóki barlanglakások a községi Önkormányzat tulajdonában vannak. Bennük skanzent létesítettek és hagyományos paraszti bútorokkal és használati tárgyakkal rendezték be azokat. A skanzen teret biztosít tájháznak, népi bemutató helyiségeknek, kézművességet oktató termeknek, műhelyeknek, borbemutató teremnek, de idényben szabadtéri színpadot is találunk itt. Jó látható itt a mállás megelőzésére előtetőt ácsoltattak a falak tetejére, az ablaknyílásokban modern nyílászárók vannak, s a bejáratot is ajtó védi.