Barlanglakások Egerszalókon, skanzen

Említettem talán tavaly, hogy Egerszalókon jártunk, ahol az unokahúgom rendezett egy családi összejövetelt a pincéjük előtt. 5 unokatesó jött össze – a 6. éppen nyaralni volt – ki családostul, ki egyedül, hogy egy jó kis bográcsos mellett elbeszélgessünk, s  jó borral öblítsük le a finom harapnivalót. Az unokahúgom fia karikásostor bemutatót tartott nekünk - a szomszédok legnagyobb örömére. Ott ültünk a Sáfrány úton a pince előtt, amikor valakinek az eszébe jutott, hogy nézzük meg az innen nem messze található barlanglakásokat. Fel is pattant szinte mindenki, fiúk kíséretében el is sétáltunk odáig. Előzőleg meg volt mondva melyik úton és miért is ott kell menni. Nem telt bele sok idő már ott is voltunk. Az elején a fenti kép szerinti "barlangot" láttuk. Aztán ahogy mentünk tovább már felújított "lakásokat" is megnézhettünk.

Én már korábban is jártam barlanglakásoknál a Mész-hegyen. Akkor már említettem, hogy a Tarna völgyétől Miskolcig elérő Bükkalja területét borító tufakő jól faragható, s természetes állapotában jó vízzáró is. Ezen tulajdonságai szinte kínálták a lehetőséget az üregek kialakítására. A Bükkaljai Kő Út végigvezet minket ezeken is, más egyéb felszíni érdekességek mellett. Ezen a területen 18 település mondhat magáénak ilyen és ehhez hasonló barlanglakásokat. A felhasználási területük igen széles skálán mozgott, hiszen volt, amiben terményeket tároltak, volt olyan ahol állatokat tartottak, s abból is akadt jónéhány ahol a szegényebb emberek húzták meg magukat. Az első ilyen lakások kialakulását a 19. sz. elejére tették, s egészen az 1960-as évekig lakták is azokat. Az 1980-as évekre aztán lakatlanná vált jó részük. Néhányat azonban a mai napig használnak kamrának, fatárolónak, nyári konyhának. Az utóbbi, akinek ott van helyben, annak olcsó, és környezetbarát megoldás a szagelszívó helyett.

Az emberek azért jól tudták, hogyan tehették kényelmesebbé életterüket, főként, ha a "lakásuk" az erdőben volt. Úgy gondolom ez a „kényelem” a jelenkor városi embere nagy többségének igencsak kényelmetlen lenne. Itt az „ágyat” a fal melletti padka szolgáltatta, amit szalmával, szénával, esetleg avarral tehettek „kényelmesebbé”. A „konyhájukban” sem kaphattak valószínűleg CO vagy füstmérgezést, hiszen szinte a szabad levegőn voltak, s a „tűzhely” füstelvezetését kéménycső hiányában megoldották falba vájt csatornával.

Az egyes módosabb „lakások” berendezése – szerintem leginkább azoké, amelyek valamilyen település szélén voltak – nem sokban különbözött a vidéki rendes házaktól.  Véleményem szerint talán ebből volt a kevesebb. Ahogy a két képen is látjuk, ezek nem sokban különböznek egy skanzenben megszokottól. Hogy ez mennyiben fedte a valóságot nem tudom, nem volt ott kitől megkérdeznem, mert már senki tudor nem volt ott, mivel záróra után érkeztünk. Még utána fogok járni, de most ezt már beírtam, mert nekem tavaly is tetszett, de azért idáig váratott magára.

Ma az egerszalóki barlanglakások a községi Önkormányzat tulajdonában vannak. Bennük skanzent létesítettek és hagyományos paraszti bútorokkal és használati tárgyakkal rendezték be azokat. A skanzen teret biztosít tájháznak, népi bemutató helyiségeknek, kézművességet oktató termeknek, műhelyeknek, borbemutató teremnek, de idényben szabadtéri színpadot is találunk itt. Jó látható itt a mállás megelőzésére előtetőt ácsoltattak a falak tetejére, az ablaknyílásokban modern nyílászárók vannak, s a bejáratot is ajtó védi.

Csikó a tanyán

Megint újdonságról írok, de nem hagyhatom ki, mert ennyire fiatal csikóval még soha nem találkoztam. Azt hiszem már említettem néhányszor itt a blogban, hogy a hugim lovagolni jár. Az ő "lova" a Zsemle. Azért az idézőjel, mert nem a tulajdona, de rajta szokott lovagolni. Valamikor tavaly ezzel a lóval - meg egy másikkal - megesett az az eset, aminek nem lett volna szabad. Egy fiatal csődör ugyanis nagyon hancúrozni akart, és sikerült is neki mindkét kancával. Ennek eredményeképpen az egyiknek még december végén megszületett a csikója. A másiknak azonban csak most. Szegényke születése után igencsak gyenge volt - a tapasztaltabbak -  azt mondták, kedden igencsak rezgett a léc, magyarán nem sokat adtak volna azért hogy életben maradt. A tanya tulajdonosa azonban igencsak a segítségére volt, mind a születése utáni első percekben, mind pedig később is. Így aztán nemhogy életben maradt, hanem már jelentősen jobban is nézett ki a mai nap délutánján, sőt már a karámban is járt-kelt az anyjával. Érdekes volt látni, mennyire is tud vigyázni csikójára a mama. Nem távolodhatott el tőle 3-4 métertől messzebbre, máris ment utána. De a csikó is nagyon tudott a mama oldalához igazodni. Szinte mint akit odaragasztottak. Élvezet volt nézni őket.
Jó minőségű képpel sajnos nem szolgálhatok, mert csak a boxban jutott eszembe fényképezni, ott pedig a jó fényképhez kevés volt a fény, meg az én tudásom a mobillal való fotózáshoz. Az elsők azért nem sikerültek, mert ugye nem tudott egy helyben maradni, amikor szopizik akkor ugyan egy helyben van, de olyankor meg nem lehet sokat látni belőle.

Ha legközelebb megyek, úgy egy hónap múlva, akkor már jobb képeket fogok mutatni, mert akkor már készülök.

Kovács a Magyarok Vásárán

 
Ősi mesterségünk a Magyarok Vásárán

Ma megint a hónap második vasárnapja volt, tehát Magyarok Vására az Érsekkertben! Most mézet és sajtot szerettem volna venni, de nem jött össze. Nem is voltak annyian mint máskor, de a méhészek és a sajtkészítők szinte teljesen hiányoztak. Jó kecskesajtot lehetett venni, de én most hagymás gomolyát szerettem volna, meg füstölt sajtot. Na az nem volt, majd talán legközelebb.

Volt azonban más érdekes dolog. Egy kovács jött el a vásárba, de nem az akit eddig láttam már. Az nagyon ügyes volt, mindig megcsodáltam nála a kovácsolt vas rózsákat, tényleg pazar látvány volt. A mostani kovácsunk egy fiatalember. Először a vásártér színpadán számolt be mesterségéről, majd a berendezett középkori kovácsműhelyben tartott bemutatót. Tanultam, megint tanultam, szeretek így tanulni, hiszen feledésbe merült ősi mesterségek lesznek így felelevenítve, az pedig nagyon fontos! Ne feledjük, magyarok vagyunk a Kárpát-medence nagy olvasztótégelyében, amennyi nép itt keveredett, azoknak a leszármazottai vagyunk mi, s visszük tovább tudásunkat, ami nem lebecsülendő! Jó nézni az ősi mesterségek művelőit, hiszen egységben vannak az anyaggal, tisztelik azt, így az anyag azzá alakul, amivé szeretnék.

Kovácsunk a BME Közlekedésmérnöki Karán tanult s a középkori bucavas korhű előállítását vizsgálta gyártástechnológiai szemmel már tudományos diákköri dolgozatában is, s ha jól tudom, akkor ebből készül tudományos fokozatot is szerezni. Emellett mindenki gyönyörűségére előállít szebbtől-szebb használati eszközöket, kiváló minőségben, amiket természetesen meg is lehet vásárolni.

Mi is volt egy ilyen kovács műhelyben? Szerszámok, amelyek segítségével megmunkálták a vasat, valamint berendezések, amelyek megmunkálhatóvá tették a fémet. S nem utolsó sorban ott van az ember, aki mindezt megteszi. Megnézhettük a fújtatót, aminek segítségével folyamatosan szítani lehetett a faszéntüzet, hogy a vas eljusson a vörösizzás állapotába, amikor már megmunkálható lesz. Láttuk az üllőt, amiről megtudtam, hogy különböző nagyságú üllőkön más és más súlyú kalapácsokkal szabad dolgozni. Ne kérdezzétek miért, azt nem tudom, de azt igen, hogy az üllő súlyának 30-ad része lehet a kalapács súlya. Tehát az az üllő, amin a mester dolgozott 22 kg volt a súlyú volt, ezért 75 dkg-os kalapáccsal lehetett dolgozni rajta.

Bemutatta az általa készített eszközöket, amelyek jórésze damaszkuszi acélból készült. Láthattunk itt késeket, amelyek nyéllel voltak ellátva, majd olyanokat amire a leendő tulajdonosuk készít nyelet csontból, fából esetleg agancsból, valamint állatmotívumos nyéllel ellátott késeket. Aztán sorakozott itt olló, diótörő, dugóhúzó, tűzcsiholó eszközö és fokosfeje sokasága. Csak győzze követni az ember az eszével és fejével, hogy mit lát.


Gyorsan a tűzgyújtás műveletét is bemutatta az acél és a kő segítségével. Felhívta a figyelmet, hogy ezek a termékek nem rozsdamentesek ezért folyamatosan olajozni kell, de az élük nagyon sokáig megmarad. Ha lehet azt mondani egy szerszámra, hogy gyönyörű, akkor ezekre mindenképpen lehet. A nappali fényben látni a többféle színárnyalatú sávok lefutását, s ilyenkor elgondolkodhatunk, hogy az acélszürkének mennyi árnyalata is van.

Ezután egy gyors kovácsolás-bemutató következett, ahol a kovács nyílhegyet készített egy a nézelődő gyerekek közül választott „kovácsinas” segítségével. Az „inas’ dolgozott a fújtatóval – csak az illetékesen meg ne lássák a gyerekmunkát – előállította a faszénben a megfelelő hőmérsékletet a kovácsoláshoz. Az üllőn pedig szépen alakult a nyílhegy köpüje majd a hegye is. Az alakítás után következett az élezés s itt is segédkezett a köszörű hajtásában az „inasunk”. Munkája díjazásaként megkapta az áldásos tevékenységével készült nyílhegyet. Közben pedig a nyílhegyek fajtáiról is bővülhetett az ismeretünk, megtudtuk milyet használtak honfoglaló őseink és milyen formájút kovácsoltak más korszakban.

Végezetül írok egy kicsit az árakról is. Igazából nem lehet az árakat viszonyítani, hiszen mindenki maga dönti el, hogy számára megéri-e megvásárolni azért az árut vagy nem. Természetesen az eszközök árai között különbség van, mert szoros összefüggésben van a minőséggel is. Kovácsunk által készített eszközök szinte mindegyike régészeti leletek alapján korhűen készül, olyan formában, ahogy azt a középkorban is előállították.  Megtekinthetők a következő honlapon, ahol akár meg is lehet rendelni azokat.

Végezetül a továbbiakban sok sikert kívánok munkájában, s érjen el minél magasabb szintet a kovácsmesterség művelésében, valamint legyen minél több lehetősége széles körben megismertetni ez az ősi mesterséget.