Svájci utam - Evionnaz

Kedves olvasóim egyenlőre megmaradok a nyári élményeimnél, aztán persze sor kerül a télire is, de mindent sorjában.

Evionnaz az élő labirintus

Először egy úti beszámolóban olvastam róla. Volt már fogalmam a növényekből felépített labirintusról, de ez egy kicsit már volt élőben. Az eddigi labirintusok, ahol jártam, leginkább parkok voltak, tele viszonylag alacsonyan vágott sövénnyel. Ez egy majdnem 1 ha-os park, teleültetve szinte az egész területen – a dokumentumok szerint – 20.000 tujával, amelyek már akkorára nőttek, hogy felettük semmiképpen sem lehet átlátni, de még a szomszédos útra sem, így aztán garantált lehet az eltévedés. Úgy gondoltam az  ifjabb lányok jól fogják érezni magukat. A bejárattól szinte csak a csúszda látszott. A belépőjegyhez – ami maga is egy térkép volt – a lányok kaptak egy pecsételős füzetet, amivel a parkban lehetett gyűjteni pecséteket.

A bejárat után egy teremben találtuk magunkat, ahol különböző ügyességi játékokkal lehetett játszani. Volt itt teke, csocsó, malom, labirintusjáték is. Mi hétköznapon mentünk, így iskolaszünetben, ebből következően itt elég sok gyerek volt. Mi ezt a végére hagytuk.

A labirintus előtt 1 Fr-os kuponnal ki lehetett próbálni sokféle régi típusú és egyéb trükkös kerékpárt és egyéb lépegető, előre haladó szerkezetet. Mi felnőttek legjobban azt a 2 személyes kerékpárt élveztük, amin egymásnak háttal ültünk, mindketten előre tekertünk, mégis az egyik irányba haladtunk teljes sebességgel. Nagyokat vigyorogtunk közben, de mások is élvezték a mutatványunkat. Itt egyszer ismerős csengésű szavakat is hallottunk, hát egy belebotlottunk magyar utazókba.

A kerékpárpróba után bevetettük magunkat a labirintusba. A lányok a kapott pecsételős füzettel elindultak „kincset” keresni. A kincs megtalálását a különböző helyeken megtalált ládikák kinyitásával, a benne található pecséttel kellett igazolni. természetesen a labirintusban mi is eltévedtünk 1-2 alkalommal, s ezt csak abból vettük észre, hogy nagyon ismerősnek tűnt az út, s az akadály ismétlődött. A labirintusban járkálva, ha mesét találunk ki hozzá, nagyon élvezetes lehet a séta, hiszen vannak közben akadályok. Volt, amikor facölöpök által képzett „erdő”-n kellett keresztülverekedni magunkat, egy másik alkalommal a tárcsás felvonókhoz hasonló szerkezettel kellett átsiklani a mocsár felett, de olyan is volt, amikor egy „patak” felett keresztbe tett gerendákon keltünk át, de olyanban is volt részünk, hogy egy régi típusú mászókával kellett átkelni a másik oldalra.

Miután megszereztünk minden pecsétet, elértünk a hátsó részbe, ahol egy csúszdának álcázott kilátó is van. A fiatalok már fogták is a csúszó-zsákot, s indultak is a tetejébe. Néhányszor lecsúsztak, majd átmentünk a játszótérre. Itt sorban kipróbálták az összes játékhelyet.

Délutánra még tervbe vettük egy sóbánya meglátogatását is, de annyira eljátszottuk az időt, hogy már nem értük volna el az utolsó csoport indulását. Egy kicsit sajnáltuk, de azt mondtuk, lesz még talán rá másik alkalom is.

A végére hagytuk még a játszótermet, ahol sokféle játékot ki lehetett próbálni. Itt is elidőztünk egy kicsit a látogatás befejezése előtt.

Miután kijöttünk a labirintusból, még elmentünk megnézni a közeli szélerőművet. Most, 6,5 évvel később már nem találom nyomát, pedig akkor a neten is rábukkantam, nemcsak helyben láttam.

Végül de nem utolsó sorban szeretettel köszöntöm új olvasómat Ati-t.