2012. december 26., szerda

Minaret Egerben

Minaret vagy Mináré, ha az arab nyelvet közelebb érezzük magunkhoz.




Gyertek velem az egykori török birodalom legészakibb építményébe, amit 1596 után építettek. Itt és most töredelmesen bevallom, hogy ugyan tősgyökeres egri vagyok, életem első 50 évében még nem jutottam fel az erkélyére. Ahhoz el kellett jönni a szarvasi kézimunka szakkörnek városunkba, hogy pótoljam e hiányosságomat. Eredetileg – amikor felajánlottam idegenvezetői tevékenységemet a csoportnak – a tervem mindössze annyi volt, hogy a két napból valamelyiken ellátogatunk a Marcipánmúzeumba, s mellesleg megnézzük a mellette található Minartet is. No ez egy kicsit átalakult. A csoport egy része nagyon vállalkozó volt, s elhatároztuk, hogy bizony megtesszük azt a 97 lépcsőfokot, ami felvezet az erkélyre. Kicsit félve léptünk be a 14 szögletű alap bejáratán. Nem igazán tudtuk, hogy mi vár ránk. Annyit hallottunk, hogy eléggé szűk lesz bent a hely, mert a múlt században a belsejében elhelyeztek egy beton erősítőréteget, ami belső szélességből elvett kb. 10 cm-t. A lépcsőfokok magasságát sem a manapság szokásos kényelmes lépésmagasság szerint alakították ki. Itt a lépcsőfokok  nem egészen 40 m magasba visznek fel, ráadásul úgy, hogy bent igencsak a falhoz lapulva egyirányúsítva közlekedsz a sötétben. Van ugyan néhány nyílás, ahol beszivárog némi fény, meg ha jól emlékszem van valami gyér világítás is, de tény, hogy nem sokat ér. A 30. lépcsőfok után kezded érezni a combodat, az 50. után azt kérdezed: Meddig tart még? A 70. után a levegő elfogy, magadban elkezded emlegetni Allah-ot, s szánakozva gondolsz a müezzinre, akinek napjában 5-ször kellett megtenni ezt az utat, s imára hívni az igazhitűket. Mi, gyaur népség – miután a csigalépcsőn teljesen becsavarodtunk már alig vártuk, hogy kibukkanjunk újra a napvilágra, s élvezzük a panorámát, s győzelmesen integethessünk az alant maradottaknak. 

Irgalmasok kápolnája
Servita Udvarház
A Vár
Belvárosi panoráma
Kiléptünk az erkélyre, ami alatt egy igen szép körbefutó konzolsor van, ami megtartja az erkélyre kilépők súlyát. Ott fent is igen keskeny helyen lehet körbemenni. Azért körbejártunk, lelkesen integettünk a lent maradottaknak. Néztünk volna felfelé is tovább, de innen nem sok minden látszott. S nem láttuk a torony csúcsát díszítő fekvő csillagos félholdba állított keresztet sem. Szerencsére jó időnk volt, így semmiféle időjárási atrocitástól nem kellett tartanunk. Körbenéztünk – volt mit – igen magasan voltunk szinte egy szintben a Gótikus Palotával. Ráláthattunk a kórház kápolnájára, ami igen gyatra állapotban van, ráférne már egy kis felújítás. Bekukkanthattunk a Servita Udvarházba is, ahol akkor még csak a Marcipánmúzeum, a Szamos bolt, egy ajándéküzlet, valamint egy rövid ismertető a harangöntés történetéről volt, lévén ez a Harangöntő-ház eredeti nevén. Természetesen a belvárosi épületeket is láthattuk a Minoriták templomát, a  Főiskola épületét, s a Bazilikát. Tehát onnan „lenézhettünk” szinte mindenkit. Ezután jött a feketeleves. Le kellett menni a lépcsőn. Így aztán újra be a sötétbe, ahol a kinti fényesség után igencsak hozzá kellett szokni a homályhoz. Lefelé sem akart véget érni a lépcsősor, de amikor kibukkantunk a kijáratként is szolgáló bejáratnál mindenkire újra világított a napsugár. 

Én is fent voltam

Bizony régen ez nem így volt, mert a minaret mellett volt egy dzsámi is. Ez az 1800-as évek elején elbontásra került, köveit az irgalmasok egy közeli templom építéséhez használták fel. A török hódoltság alóli felszabadulás után a minaretet is el akarták bontani, méghozzá úgy, hogy összefogtak 400 ökröt, hátha azok elhúzzák. Nem sikerült nekik, így megmaradt az utókornak s lett belőle egy igen jelentős műemlék, ami szerintem jobb sorsot érdemelne.